Felbolygattam az életem mostanában...mert biztos olyan túlzottan tökéletes volt minden, h ez nekem sok volt .... Legalábbis vszeg. Keresem a bajt.... az az én bajom. Nomeg az, hogy hallgattam többek között egy szakértő ember véleményére és megtettem azt, amit nem tartottak jó ötletnek páran.... de azt gondoltam csakazért is, mert 1x élünk és igenis fiatalok vagyunk és úgy tűnik unalmasak is...nomeg a sors...furcsa kifürkészhetetlen jeleket küldött megint.... olyanokat amiket ép eszű ember nem hív jelnek, csak azzal magyarázza hogy az adott időszakban mégjobban felfigyel az ember ezekre...amúgy meg nem. Háááááááááááááááááááát ezzel én vitatkoznék.

A lényeg, hogy írtam B-nek hogy taljunk. Ő meg beleegyezett, gyorsan megbeszéltük hol és mikor és meglepő módon könnyen ment a dolog. Az is meglepő volt, hogy nem volt semmi bunkózás, hanem tök normális volt a hangulat, mondhatni közvetlenebb mint általában a legutolsó találkozónk bármelyikén...amikor erősen észrevehető volt a rideg távolságtartó viselkedés, legalábbis az Ő részéről.

Szóval beszélgettünk mindenféléről, meg iszogattunk közbe, ez meg mindkettőnkre elég jótékony hatással volt. Ugyanis elkezdtek előkerülni egyrészt kisebb mértékben a sérelmek, másrészt a régi érzelmek és emlékek, amik (habár kicsit be voltam csiccsentve) de ha jól vettem le, elég élénken jelen voltak a beszélgetés felétől... B nem nagyon titkolta hogy fél velem eljönni bulizni mert vszínű olyat tenne amit nem akar, hiszen ő boldog párkapcsolatban él blabla.. Szóbakerültek a jelek is amit ő puszta véletlennek tart, arról nem is beszélve hogy szerinte ezt korábban kellett volna küldözgetnie a sorsnak ha így van.... Igazából a tekintete volt árulkodó mert zavarban volt nagyon és látszott rajta h nem egy olyan csaj vagyok aki totál érdektelen számára.... De ami leginkább brutál volt az az elköszönés.... Az, hogy olyan jövőbeli képeket vágtunk egymás fejéhez amit egyikünk sem akart elképzelni a másikról, főleg nem a jelenlegi párjaikkal. Boldog jövőnek akartuk kimondani de kínkeserges hangon és kétségbeesett arckifejezéssel, amit mosollyal próbáltunk elfedni...Aztán pár metró várása, és néhány metrós élmény felemlegetése után nagy nehezen elindult haza....én meg majdnem elbőgtem magam ott helyben...és vártam hátha ír egy sms....vagy visszajön a következő metróval...Annyira az jött le az egész beszélgetésből hogy minden vágya az h velem legyen, és esze ágába nincs hazamenni annyira elragadták az emlékképek....hogy azt hittem küld valamit...de nem. ÉÉÉn is nagyon sokat gondolkodtam azon h érdemes-e vmit...de visszatartottam magam.. És azóta is csak kattogok ezen....és nem nagyon tudok visszarázódni az tali előtt tökéletesnek mondott életembe.... És kiváncsi lennék neki ez hogy megy....és arra hogy ő mit gondolt...mit tett volna.... és hogy van. írtam neki már pár levelet...de nem küldtem el....nem tartottam fair-nek. Mivel mi vagyok én, hogy önző módon felkavarjam az életét ezzel.....mit akarok én tőle ha én sem akarok tenni érte. (legalábbis ez még elég korai lenne).De attól is tartok hogy hazudik nekem, vagy egyáltalán nem az ment benne tényleg végbe amit hittem...bár ez csak jó lehet nekem...segítene a kiábrándulásban ha elhinném.

De rájöttem miért hajszolom őt annyira. Amellett hogy rendkívül szenvedélyes volt a mi kapcsolatunk és ez hiányzik... Ő megértett, ő elfogadott teljesen. Ő tudta mire gondolok és ugyanazt érezte amit én. Ugyanaz jött le neki a filmekből ami nekem. Ugyan az hatja meg mint engem. Ugyanazt jelenti neki a szeretet mint nekem, ugyanúgy fejezi ki ahogy én. Én próbálnék álmodni, kifejezni magam, őrültködni, elengedni magam de senki nem tart velem..És dühít és nem találom a helyem mostanában, mert akármit mutatok akárkinek, akárkivel próbálom megosztani az érzelmeimet, a gondjaima,t senki nem érzi át, senki nem érti meg.. Ő meg csak belenézett a szemembe és tudta mit gondolok. Hát ez hiányzik....