Csütörökön beszéltünk este. Ő keresett meg. Úgy kezdte hogy csak a szokásos... végigrágtunk mindent hogy ő nem akar elszakadni de muszáj neki és nem tud mit kezdeni így az életével h ennyire közel állunk egymáshoz és h még mindig úgy érzi h szeret.
Pénteken átmentem hozzá..nem bírtam ki azt mondta hogy sokág nem fog ráérni jövőhéttől...Szóval munka után hozzáindultam aztán útközbe össze is futottam vele. Nehezen indult a találkozó felvette ezt a "minek vagy itt nincs miről bezsélnünk" féle stílust. Láttam rajta h nem ezt akarja de másképpen nem látta értelmét az egész beszélgetésnek, hogy ne jobban fájjon neki ez az egész. Néha sikerült megtörnöm őt, és egyszer meg nagyon felbosszantottam...De igazságtalannak érzem néha azt amilyen véleménnyel van rólam én nekem eszembe nem jutna őt bántani soha és képes vagyok érte megtenni dolgokat mint pl-ul azt hogy két éve miatta leépítettem a kapcsolatomat és szakítottam a párommal. Ő meg ezt nem várta meg..pedig 8 hónapig sóvárogtam utána de nem akartam neki szólni mert hogy jön már az ki hogy én tudatom ezt vele meg azt hittem soha nem akar már látni amúgysem. Szóval nem mondtam meg neki még mindig de kihúztam belőle hogy ha megtudná hogy én szabad voltam egy ideig és nem szóltam neki akkor abba beleőrülne... 
mondogatta is h azóta is ezen agyal h mi lett volna ha vár egy kicsit még..talán máshogy alakult volna minden....én meg nem mertem megszólalni.
Rengeteg érzés volt jelen velünk azalatt akét óra alatt, én hol bőgtem, hol mosolyogtam rá ő meg folyton a szemembe próbált nézni de nem bírta sokáig.Látszott rajta h nagyon küzd odabenn. Hála Istennek a végén annyira sikerült feloldódnia hogy engedte h megöleljem és annyira boldog voltam tőle el se akartam engedni. Mondta hogy ő sose bántana engem de higgyem el hogy ez így lesz jó és ha olykor bunkó is értsem meg h ezt nem azért teszi h bántson vele. Tisztázni még mindig nem sikerült igazán h mennyire lesz súlyos ez az elszakadás...hol azt hangsúlyozta hogy de attól még láthatjuk egymást csak ritkábban és hogy msn-en is beszélhetünk hol meg pont a ritkán szót hangsúlyozta ki erőteljesen. aztán eljött az idő, mennem kellett bár nem szerettem volna otthagyni. Mondta h azt szeretné h nem is egy éjszakára hanem jópár évig ott maradnék még vele....Aztán felöltöztem álltam az ajtó előtt h kinyissa de nem akarta. A kulcs felé nyúlt,várt egy kicsit majd megfogta kinyitotta vele a zárat, kinyitota az ajtót aztán megtorpand és visszacsukta. Picit elmosolyodott és mondta h nem szeretné h elmenjek..annyira édes volt.. Megölelt aztán nézett rám én is rá...kiváncsi voltam mi járt a fejében..mit lehet ilyenkor egyáltalán csinálni? ha tudod hogy ez a vége nem tudod mikor látod őt utoljára egy kapcsolatot le kell zárni..mit lehet ilyenkor tenni?
Aztán nagy nehezen kikísért...olyan kár volt h ennyire visszaofgta magát minden erejével erre összpntosított..pedig kiváncsi lettem volna h mit tesz ha engedi.
Egész hétvégén csak ő járt a fejembe és olyan rossz volt így a párommal tölten az időt. nem tudom magam annyira megjátszani hogy úgy tűnjön h minden rendbe van velem. Folyton arra vágytam h kicsit egyedül lehessek a gondolataimmal h felelevenedjenek a pillanatok amiket eltöltöttem vele h 100szor átgondoljam minden mozdulatát reakcióját mondatát....csak erre vágytam. Nem tudom mi lesz most...sokkal egyszerűbben menne ha nem tudatosult volna, h ez az egész távolodás arra megy ki hogy végleg megszakadjon a kapcsoltunk. ha csak folyamatosan alakult volna nem lennék így kibukva. Nem is tudom elképzelni azt hogy a jövőben én ne lássam őt. Hiányozni fog minden egyes mozdulata, szokása, a hangja, a tekintete...borzasztó...És ha tényleg nem látom már őt többet igazán? Azt mondta ha úgy alakulna az életem h egyedül leszek akkor mindenképp szóljak neki....de röhejes volt ahogy erről beszéltünk...mintha minden esethetőséget végigrágtunk volna...mintha semmi kiút ne lenne már ebből...
Nem tudom mi lesz velem....nem bírom én ezt..
